Београд у слици и речи

Народ y Србији

Од Милана Ђ. Милићевића.

Да речемо коју реч и о народу српском, који je мален бројсм, a гласом о имену својем прилично величак. Као гато je познато, народ српски живи на путу на ком су ce y старо времо сретале две цивилизације, две културе, две вере, и два политичка утицаја. У нашс дане на Србима ce опет сударују две цивилизације, две културе, дверелигије, двс жудбе запревлашћу. У старо време Срби бејаху међу Бизантијом и Римом, међу Дариградом и Бенецијом; a данас су међу Вечом и Стамбулом, међу западом и истоком. Српски народ није никада могао изићи пред јевропски ареопаг да сам себе представи и заштити, већ je свикад морао тражити каква посредника. A y оној сили над силама, y јевропокој штампи, Срби такође, по злој судбини својој,никаднисудобили места да себе сами огласе. И ту су свакад морали тражити тумача да буду представљен и просвећеном свету. Отуда и долази танезгода дагапросвећени свет непознаје онолико колико би требало за правично суђоње о једном народу. Кад Турци својском идус истока на запад, они ирво ударају на српске земл,е: ту ониробе и пале неворне Ђауре. Ако непријатеља победе, па ce с победом y постојбину враћају, они тада босно, безобзирно заТиру све што јо српско. Не пободе ли, они ce за свој пораз, за своју срамоту, свете на Србима, верујући да су ce Срби радовали њиховој пропасти. A иепријатељи турски, западни Хришћани, када, гопећи Турке, уђу y српске земл.е,они и Србе незнајући добро ko je ко упозиају за своје протившгке; иони Србе затиругде год могу. Често им сву летину униште, само да Турци, ако би ce вратили, не нађу хране на свом путу. И кад европски путници виде овако опустошени села и пол>а, они пишу како Срби морају бити народ нерадан, немарап, ДИВЛ.И. Оставите ли ратове, па ce пренесете y времена мирна, ви ћето чути да Турди сматрају Србе за своје душмане, и кажу да ће то и довека бити. Они су па Косову Србо надбили, a немогу да забораве, да ce na том Косову нађе једап Србин који разпори тиховог Султана! Ето тако о Србима мисле и говоре Турци, a други хришћански народи кажу овако; Ду гим робоваљем под Турцииа, веле хришћански народи: Срби су ce свикли са својим освојачима. Дивл.ачки собом, они више наличу дивљим Турцима, него чросвећеним хришћанским народима. Они нису за самосталан живот. Њима нијеникадверовати. Ако не тегле Турдима, теглиће Русима због племенског сродства и једниие всре ! За то „њ и х тр е б a огњ е м и мачем уништивати!!“ Међутим,у истини, Орбе но познаје ни исток, ни заиад.

Le peuple serbe.

par Milan Gy. Miliccvic,

Permettez moi de dire quelques mots du peuple serbe, qui est bien petit pour ce qui concerne son nombre, mais dont le nom est illustré par l’histoire. Comme nous le savons déjà, le peuple serbe se trouve justement sur ce point de haute importance où dans les temps antérieurs deux civilisations, deux cultures, deux religions et deux grandes puissances politiques se rencontrèrent. La Serbie d’aujourd’hui se trouve aussi entre deux grandes puissances, dont les intérêts se dirigent vers les Balcans. La Serbie n’a jamais pu se montrer indépendante devant l’aréopage de l’Europe, il lui a toujours fallu chercher un médiateur, et il en fut de même pour ce qui concerne la presse européenne, cette puissance des puissances ; la presse serbe ne sut jamais se conquérir une place indépendante, pour être son propre héraut. Là aussi, il lui fallut toujours chercher une deuxième personne, qui avait pour rôle de la présenter. Voici une des causes, pourquoi Ton ne connaît qu’iraperfectement les Serbes et la nation serbe, ou du moins pas de la façon qu’il le faudrait, pour pouvoir juger une nation. Lorsque les hordes turques se dirigèrent de Test à l’ouest, ce fut la Serbie qui eut à supporter le premier échec, c’est ici qu’ils se baignèrent dans le sang des chrétiens, c’est ici qu’ils poursuivirent en première ligne les giaours. Après avoir vaincu leur ennemi et retournant en leur patrie, ils dévastaient et détruisaient encore une fois tous ce qui portait le nom de serbe. S’ils n’avaient pas vaincu, alors c’était encore pire, car ils se vengeaient d’une façon des plus cruelles pour leur déroute, croyant que les Serbes étaient cause de leur malheur. Mais même les ennemis des Turcs, en poursuivant ces derniers, et en passant par la Serbie, ne s’y connaissant pas, la ravagaient d’une façon peut-être encore plus complète que les Turcs. Ils détruisirent où emportèrent souvent tous les approvisionnements qu’ils trouvaient, afin que les Turcs ne trouvent rien, s’il leur arrivait de les repousser. Et si des voyageurs, en passant par la Serbie, voyaient tous ces villages et prairies dévastés, il n’y a rien d’étonnant à ce qu’ils décrivent le peuple serbe comme un peuple paresseux, n’aimant pas le travail, ne vivant que pour se battre. En laissant les temps de guerre de côté, et ne nous occupant que des temps pacifiques de la Serbie, nous voyons que les Turcs sont convaincus que les Serbes sont leurs plus grands ennemis, et disent qu’ils le resteront toujours. Ils mirent les Serbes en fuite après la bataille du Amselfelde, mais ils ne purent pas oublier qu'un brave Serbe leur avait tué leur sultan dans cette même bataille. Yoici l’avis des Turcs ; les autres nations chrétiennes disent au contraire, que les Serbes ont, par suite du long esclavage que les Turcs leur firent subir, prit toutes les habitudes et moeurs des Turcs. D’une nature déjà assez sauvage, les Serbes s’approchent plutôt de la nature des 'Turcs, que de celles des peuples beaucoup plus civilisés chrétiens. Les Serbes ne sont pas faits pour l’indépendance. L’on ne peut jamais leur croire un mot. S’ils ne sont pas attirés par les Turcs, ce sont les Russes qui les recherchent à cause de leur parenté tant dans la religion que la descendance. Szerbia és népe.

Milicsevics Gy. Milantôl.

Emlékezzûnk meg néhâny széval a szerb néprôl, mely ugyan nem nagy szâmû, de azért épen nem jelentéktelen nevének hire folytân. A mint tudjuk, a szerb nép azon ut mellékén lakik, melyen a régi korban két czivilizâczié, két kultura, két hitvallâs és két politikai hatalom talâlkozott. Napjainkban ismét két eurépai nagyhatalom érdekkôre talâlkozik a szerb nép lakhelyén. A szerb nép sohasera âllhatott Europa areopagja elé, hogy maga vegye ât sajât képviseletét és védelmét, hanem mindig kôzvetitôhôz kellett folyamodnia. És az eurépai sajtéban, ez igazi nagyhatalmassâgban nem tudott soha sem a szerb nép helyet talâlni, hogy sajât magânak heroldja legyeu. Itt is mindig kénytelen volt tolmâcsot keresni, hogy bemutassa magât a müvelt vilâgnak. Ebböl ered az a baj, hogy a kulturnépek nem ismerik annyira, mint az egy nemzet holyes megitélésére szükséges lenne. Midôn a törökök seregeikkel Keletrôl Nyugatra indultak, târaadâsaikat elöször is Szerbia eilen irânyoztâk. Itt ejtették fogsâgba rabszolgâikat, innen üldôzték a hitetlen gyaurokat. Midôn pedig leigâztâk az ellenséget és gyôzelmesen visszavonultak hazâjukba, dühôngve semraisitettek meg mindent, a mi szerb nevet viselt. Ha nem gyôztek, akkor vereségükért a szerb népen âlltak boszût, abban a hitben, hogy a szerbek hasznot hûznak vereségükbôl. Tôrôkorszâg ellenségei pedig, a nyugati keresztények, midôn a török seregeket üldôzték és szerb fôldre léptek, a viszonyokat nem ismerve, a szerboket ellenségüknek tartottâk s a hogy csak lehetett, irtottdk. Gyakran minden eleségüket megsemmisitették, hogy a törökök ne talâljanak élelmet, ha ismét visszatérnének. S ha az eurépai utazé ilyen elpusztult falvakat és földeket lâtott, arra a kôvetkeztetésre jutott, hogy a szerbek a munkâtél irtézé, elfajult, vad nép. Ha most nem tekintjük a hâborùs idôket, hanem a béke korâba térünk ât, azt fogjuk lâtni, hogy a törökök esküdt ellenségeiknek tartottâk a szerbeket s azt mondjâk, azok fognak maradni ürôkké. A törökök megverték a szerbeket a Kigémezôn, de nem bocsâthatjâk meg nekik azt, hogy egy bâtor szerb megölt egy szultânt. Igy itélnek a szerbekrôl a törökök ; a keresztény ncmzetek ellenben ugy vélekednek, hogy a szerbek a liosszû török rabsâg alatt teljesen eltulajdonitottâk a törökök erkölcseit és szokâsait, s mâr ercdetileg is vadabb természetûek lévén, inkâbb hajlanak a vad törökökhöz, mint a keresztény nomzetekhez. Nincsenek ônâllésâgra teremtve. Soha sera szabad nekik hitelt adni. Ha nem vonzzâk ôket a törökök, akkor az oroszokhoz csatlakoznak, a kikkel fajukra és hitükre nézverokonok. Ezért „tüzzel-vassal“ keil ôket irtani. Âmde a szerbeket nem ismerik sera a Keleten, sem a Nyugaton.

Land und Lente in Serbien.

Von Milan Gj. Milicevic

Gedenken wir mit einigen Worten des serbischen Volkes, welches zwar gering ist an Zahl, aber nicht unbedeutend durch den Ruhm seines Namens. Wie bekannt, ist das serbische Volk an jener Strasse sesshaft, auf der sich in der Vorzeit zwei Civilisationen, zwei Culturen, zwei Glaubensbekenntnisse und zwei politische Machteinllüsse begegneten. Tn unseren Tagen schlagen am Serbenvolke neuerdings dielnteressensphären zweier europäischen Grossmächte zusammen. Das Serbenvolk konnte sich nie vor den Aräopag von Europa stellen, um selbst seine Vertretung und seinen Schutz zu übernehmen, sondern musste stets nach irgend einem Vermittler Umschau halten. Und in der europäischen Presse, dieser Macht der Mächte liess das böse Geschick der Serben sie gleichfalls nie einen Platz finden, um ihr eigener Herold zu sein. Auch da mussten sie stets einen Dolmetsch suchen, um der gebildeten Mitwelt vorgestellt zu werden. Daher rührt auch jenes Übel, dass die Culturwelt die Serben nicht kennt, wenigstens nicht so kennt, wie es zur gerechten Beurthoilung einer Nation nöthig wäre. Wenn die Türken mit ihren Horden vom Osten gegen den Westen zogen, da richteten sie ihre Angriffe zuerst gegen Serbien, hier machten sie ihre Menschenbeute, hier verfolgten sie mit Feuer die ungläubigen Gjaurs. Wenn sie den Gegner bewältigt hatten und siegreichin ihre Heimat zogen, da vernichteten sie wüthend und rücksichtslos alles, was serbischen Namen trägt. Siegten sie nicht, dann nahmen sie für ihre Niederlage, für ihre Schmach an dem Serbenvolke Rache, im Glauben, dieses habe sich an ihrem Verderben geweidet. Und die Feinde der Türken, die Christen des Occidents, wenn sie, türkische Scharen verfolgend, serbischen Boden betraten, hielten aus Unkenntniss der Verhältnisse auch die Serben für ihre Gegner und vernichteten dieselben, wo sie nur konnten. Oft vernichteten sie alle ihre Vorräthe, damit die Türken, wenn sie wiederkehren sollten, auf ihrem Wege keine Nahrung finden. Und wenn dann europäische Reisende so verwüstete Dörfer und Felder sahen, so kamen sie in ihren Schilderungen zu dem Schlüsse, dass die Serben ein arbeitsscheues, verkommenes, wildes Volk seien. Wenn wir nun die Kriege beiseite lassen und uns in friedliche Zeiten versetzen, so werden wir hören, dass die Türken die Serben für ihre geschworenen Feinde halten, und sagen, dass sie es ewig bleiben werden. Sie schlugen die Serben auf dem Amselfelde können es aber denselben nicht vergessen dass auf diesem Amselfelde ein kühner Serbe erstand, der ihren Sultan getödtet. Dies das Urtheil der Türken, die anderen christlichen Nationen aber meinen, dass durch die lange türkische Knechtschaft, sich die Serben an die Sitten und Gewohnheiten der Türken gewöhnt haben. An und für sich von wilder Natur, neigen sie mehr zu wilden Türken als zu fortgeschrittenen christlichen Nationen. Sie sind für Selbstständigkeit nicht geschaffen. Ihnen darf manniemals Glauben schenken. Wenn sie nicht von den Türken angezogen werden, so werden sie es von den Russen, wegen Stammesverwandtschaft und Glaubensgemeinschaft. Darum «soll man sie mit Feuer und Schwert ausrotten.» Indessen kennt weder der Osten noch der Westen die Serben. Die Serben sind ein Volk, viel besser, als diese zwei Ansichten, diese beiden oberflächlichen Urtheile es darstellen. In der That, die Serben kämpften gegen die Türken, sie stemmten sich mit all ihrer Kraft gegen die türkische Herrschaft, vom Wunsche gedrängt, ihren Staat, ihre politische

GAZETTE DES ETRANGERS. THE FOREIGNERS GAZETTE

7